Petőfi Sándor kilenc elbeszélő költeménye közül kiemelkedik A helység kalapácsa (1844) és Az apostol (1848). Az előbbi, ez a komikus eposz, a műfaj paródiája halálos komolysággal üzen hadat a korábbi, patetikusságra is hajlamos irodalmi korszaknak. Egyben markáns művészi állásfoglalás: a költészetben mindennek és mindenkinek helye van, és így a nép életének is. Ezt a gondolatot – a nép igazságát és jogát – fogalmazza tovább Az apostolban. A drámai izzású költemény rímtelen soraiban a közösségért tenni és meghalni kész magányos forradalmár alakja dicsőül meg, ám hibáit, tévedéseit is fölmutatja a költő.